Senatusconsultum de Bacchanalibus

Senatusconsultum de Bacchanalibus
Reprodukció, amit a feliratról készített lenyomat alapján alkottak újra, az eredeti intaglio technikával került bronzfelületre – ma a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik
Szerző	római szenátus
Megírásának időpontja	Kr. e. 186
Nyelv	latin
Műfaj	felirat
Külső hivatkozás	http://www.thelatinlibrary.com/scbaccanalibus.html

A Senatusconsultum de Bacchanalibus nevezetes ólatin kori felirat (CIL i² 2, 581), Kr. e. 186-ra datálható (AUC 568). 1640-ben fedezték fel Tiriolóban, Dél-Itáliában. A praetor közli benne a római szenátus határozatát (illetve formailag tanácsát),^[1] melyben az megtiltja bacchanáliák rendezését egész Itáliában, illetve megállapít speciális eseteket, amikor mégis lehessen bacchanáliát tartani, de csakis a szenátus által jóváhagyott körülmények között.

A bacchanáliák rendezésének itáliai története kicsiny szektaként indult: titokzatos, orgiasztikus természetű éjszakai rítusokat hajtottak végre, borközi állapotban. Részben talán azért is, mert a gyakorlóinak egy része nappal törvények kívülinek számított, a rítus résztvevői titoktartást fogadtak. Az orgiasztikus aspektus igen vonzónak bizonyult, forrásaink szerint (Livius a legfontosabb), nagyon vonzotta a jelenség azokat, akik magukat a törvények fölött állónak gondolják. Gyilkosságok és erőszaktevések is történtek a források szerint (bár ez szinte minden titkos társaság történetében felmerülő motívum). Állítólag a résztvevők felső korhatárát 20 évben állapították meg.^[2]

Amikor a kultusz hullámai elérték a patrícius famíliák köreit, és a jelek szerint a kultusz hívei erőszakkal toboroztak új és újabb csatlakozókat, némelyek az elöljárók segítségét kérték, s a magisztrátusok a szenátus elé vitték az ügyet. A szenátus először is gondoskodott arról, hogy a tanúkat védelemben részesítsék, aztán, minthogy úgy ítélték, a kultusz fenyegetést jelent a közbiztonságra, nyomozókat jelöltek ki, és jutalmat tűztek ki az informátoroknak. Megindultak a büntető eljárások, s a szenátus úgy határozott, javaslattal fordul a magisztrátusokhoz – lehetőleg riasszanak el mindenkit a kultusz folytatásától egész Itáliában, s a vezetőkre, ha ellenállnak, halálbüntetés legyen kiszabható. Sokan öngyilkosságba menekültek a vizsgálatok közben (Livius szerint). A marginális résztvevőket csak elzárás fenyegette. Livius szerint több főkolompost fogtak el, mint egyebet.^[3] A hivatalos ellenkampány után a bacchanáliák azért megmaradtak persze, ha titokban is, Dél-Itáliában határozott tudomásunk van a továbbélésről.

1. ↑ Formailag és a nevét tekintve a római szenátus törvényt nem hozhatott, arra különféle keretek között a népgyűlés volt jogosult. A szenátus csak tanácsokat (consultum), megfontolásokat közölt valamelyik (vagy az összes) magisztrátusnak címezve, ugyanakkor e tanácsokat többnyire megfontolták a címzettek. Ha a szenátus valamelyik tanácsa törvénnyel ütközött, a törvény felülírta a tanácsot, mert a senatusconsultumok precedensjogként működtek. A gyakorlatban a szenátus tanácsai gyakran szolgáltak a törvények gyakorlati értelmezésére is (afféle végrehajtási utasításként/rendeletként).
2. ↑ A bizonytalan fogalmazás annak köszönhető, hogy viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre, s a legfontosabb, Livius állításai nem ellenőrizhetőek, bár az esetről szóló beszámolójában nem érhető tetten, hogy a bacchanáliákat szervező mozgalom kárára vagy javára elfogult lenne.
3. ↑ Livius, Ab urbe condita, XXXIV, 8–18.